Vámosmáté

Szerző: Szalai Ákos (Budapesti Corvinus Egyetem)

„Ne akard már bebeszélni nekem, hogy a nagyvállalatokkal semmi baj!" - tört ki a minap a felháborodás Rafaelből. - „Értem én, hogy a vállalkozás és a piac alapvetően jó dolog. Én is vállalkozó vagyok. De az a piac, azok a „piaci mechanizmusok", amiről te beszélsz, nem léteznek. A láthatatlan kéz nem irányít semmit, csak a gazdasági erő számít, a nagyvállalatok diktálnak."

Elgondolkodtam, miért is nem szeretjük a nagyvállalatokat. Tudom, hogy szívesen szurkolunk a kiscsapatnak a nagyok ellen. De ez talán mégsem elég indok. Nem túl bonyolult belátni, hogy a „diktálás" nem a nagyvállalatok sajátja. A kistelepülés egyetlen kocsmája vagy közértje is tud „diktálni". Ezzel szemben például az a Microsoft, amelyet tíz évvel a fél világ perbe fogott, mert a „gonosz monopólium" megtestesítőjét látta benne, ma késhegyre menő harcot folytat a Google-lal. Kiderült, hogy még ő sem tudott „diktálni" a többieknek, nem tudta az összes vetélytársát kiiktatni. (Arról ne is beszéljünk, hogy a Microsoft és a Google is azért nőhetett naggyá, mert valami olyat csinált, amire az emberek vevők voltak - kényelmesebbé tette az életüket.)

Kérdem tőle, hogy miért a vállalatnagysággal van baja. Ha már keresztény, akkor nem inkább az egyes emberekkel, vagyis a vállalati döntéshozókkal, menedzserekkel kellene foglalkoznia?  „Nekem mindegy" - így a válasz. - „Ha csűrni-csavarni akarod, akkor legyen: igazából nem azzal van bajom, hogy egy vállalat nagy, hanem azzal, amit a nagyvállalatok menedzserei csinálnak. A mostani válság tán nem azért robbant ki, mert ezek a nagyvállalatok (pénzintézetek) menedzserei a vállalatok rövidtávú profitját akarták maximálni, és ezért olyan roppant kockázatos döntéseket hoztak?"

De igen, olyanokat hoztak, csak ezek kifejezetten ellentétesek voltak a vállalatok, illetve a vállalatok tulajdonosainak érdekével is. Vagyis a megoldás erre a problémára nem a nagyvállalatokkal szembeni fellépés - különösen, ha elismerjük a nagyobb vállalatok hasznait is -, hanem az, hogy a menedzsereket erkölcsössé tegyük. Pontosabban, hogy rávegyük őket: tényleg azok érdekében járjanak el, akik megbízták őket, vagyis a tulajdonosokéban. Ha úgy jártak volna el, nem hoztak volna rövidtávú profitot maximáló, hosszabb távon túl kockázatos döntéseket. (Közgazdászként persze tudom, hogy a nagyvállalatok és a kisebb vállalkozások menedzsereire nagyon eltérő ösztönzők hatnak. Mivel egy kisebb cég tulajdonosai általában jobban belefolynak az üzletbe, így nehezebb őket megvezetni azzal, hogy valami rövidtávon nyereséges. Ők sokkal jobban rálátnak arra, hogy mekkora a kockázat az üzletben, hogy mekkora a várható hosszabb távú veszteség.)

„Ne légy már naiv!" - jön az újabb riposzt. „Miért gondolod, hogy éppen a nagyvállalatok menedzserei fognak etikusan viselkedni, ha egyszer a világ nem jutalmazza őket ezért? A „piacot" az érdekli, hogy a vállalat rövid távon nyereséges-e. Ha igen, akkor a menedzsert megjutalmazzák (bónusz, fizetésemelés, karrierlehetőség, hírnév). Amikor később kiderül, hogy a rövidtávú nyereség érdekében levágták az aranytojást tojó tyúkot, akkor már úgyis másik helyen ücsörögnek majd, vagy legalábbis a jutalom már rég a bankszámlájukon pihen."

Megint nem értem a logikáját. Miért gondolja, hogy valaki csak akkor lehet erkölcsös, csak akkor kell erkölcsösnek lennie, ha ezért a világ megjutalmazza? Erre nem jön válasz, inkább fordít a beszélgetésen: „Olvasd el az új enciklikát! A pápa is egyértelműen fogalmaz: a nagyvállalatokkal az a baj, hogy azok, illetve azok menedzserei nem kötődnek, nem is kötődhetnek a helyi közösséghez - szemben a kisebb vállalatokkal, vállalkozásokkal. A nagyvállalati vezetőket, épp az előbb említett ösztönzők miatt, semmi más nem érdekelheti, mint a rövidtávú profit. Ők nem tarthatnak meg munkahelyeket, nem támogathatnak helyi kezdeményezéseket, ha emiatt alacsonyabb lenne a profit."

Bezzeg a kicsik...? - kérdeznék azonnal vissza, de sajnos, mennie kell. Így csak a kérdések maradnak bennem. Miért baj az, ha valakit elbocsátanak egy vállalattól, amely nem jól működik, miért baj az, ha egy kisvállalkozó egy nagyobb cég megjelenése miatt kiszorul a piacról? Nem kellene ennek annyi év szocializmus után inkább örülnünk? Nem azt jelenti ez, hogy legalább megmondják nekünk, hogy nincs szükség arra, amit csinálunk, keressünk más, értelmesebb munkát? (Eszembe jutnak a rendszerváltás utáni évek, amikor a sajtó Székesfehérvár nyomorúságával volt tele - bezártak a nagy szocialista gyárak. Három-négy év múlva mindenki a fehérvári csodáról beszélt.) Miért szajkózza ő is azt, hogy a vállalatoknak társadalmi felelősségük van? Miért lenne? Nem elég társadalmi felelősség, hogy értelmes munkát adnak az embereknek, és értelmes (a fogyasztók által keresett) termékeket gyártanak? Miért kellene „helyi ügyeket" támogatniuk, ezen túl? Persze, támogassanak ilyeneket a munkásai, akiknek bért ad, támogassanak a tulajdonosai, akiknek profitot ad - de miért kellene így tennie a vállalatnak? Arról ne is beszéljünk, hogy ha „a vállalat" ad, akkor a menedzser dönthet a tulajdonos és a munkás helyett - az ő céljainak megfelelő helyre kerül majd a pénz, nem oda, ahova a tulajdonosok és az alkalmazottak adnák. Ha már a menedzserek erkölcsével ennyi baj van, akkor nem lenne jobb, ha nem ők osztogathatnák a pénzt?

Szóval, innen folytatjuk majd legközelebb. Meggyőzni egyikünk sem fogja a másikat - de talán nem is ez a cél. Viszont szívesen folytatom vele a beszélgetést, mert egy-két ponton talán megváltozathatom a gondolkodását, illetve az ő érvei segítenek tisztázni a sajátjaimat.