Vámosmáté

Mit mond a „Caritas in veritate" a környezet védelméről?


Szerző: Bartus Gábor
környezetgazdász,
a Budapesti Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetem
oktatója

A mai társadalmi-gazdasági rendszerek kritikusai egyetérteni látszanak abban, hogy a környezeti válság alapvető okai között a kapitalizmust, a globalizációt és a főáramú közgazdasági paradigmát (mely többek között csak az anyagi érdekek önző hajszolását, a kíméletlen versenyt jelenti) kell elsősorban számontartani. A gazdaság káros környezeti hatásainak csökkentésére a főáramú környezetpolitika a „fenntartható fejlődés" elvét, illetve mikroszinten a „vállalatok társadalmi felelősségvállalásának" (CSR) elvét állítja középpontba, míg a radikálisabb alternatív nézetek a gazdasági növekedés lefékezését, a gazdasági gondolkodás (ökonomizmus) visszaszorítását tartják nélkülözhetetlennek. Ezen elvek sokszor közös jellemzői, hogy nem csak a környezeti minőség romlására hívják fel a figyelmet, de a környezeti problémák megoldásával együtt, ahhoz szorosan hozzátartozónak ítélve, a világ fejlődési gondjait is orvosolnák, például az Észak-Dél ellentétet, a fogyasztási javakhoz és az erőforrásokhoz való hozzájutási egyenlőtlenséget - mind a jelenben élők között, mind a jelen és a jövő generációi között. Ilyen paradigmaváltást szorgalmaz Tóth Gergely írása is: szerinte az egyház társadalmi tanításával „szép összhangban" van egy olyan „társadalmi rend kialakítása", amely a kapitalizmus helyett a voluntarista, lokális gazdaságon alapul, meghaladja az önérdekhajhászó embert, s jótékonyan lassítja a gazdaság pörgését (például a hitelezés szűkítésével), így biztosítva ökolábnyomunk, azaz természetierőforrás-felhasználásunk kívánatos zsugorítását.

A fenntartható fejlődés elvén alapuló érvelésnek azonban legalább két elemét érdemes kritikusan szemlélnünk. Egyfelől semmi okunk sincs elköteleződni a gazdasági, jövedelmi kiegyenlítés mellett, s elfogadnunk, hogy a társadalmi igazságosság leegyszerűsíthető az egyenlőbb elosztásra (legyen szó a ma élő emberek közötti egyenlőségről, vagy a „generációk közötti" egyenlőségről). Másrészt ezek a fenntarthatósági elméletek nagyon gyakran egy, az emberi ész által megtervezett, kigondolt, vágyott, már-már utópisztikus társadalmi-gazdasági képből indulnak ki. Az érvelés e problémáira ráébredhetünk, ha nyitottak vagyunk XVI. Benedek pápa „Szeretet az igazságban" kezdetű enciklikájának mondanivalójára.

A „Caritas in veritate" a gazdaság-környezet kapcsolatról és a környezet védelméről

A környezeti problémák megközelítésének kulcsa az enciklika szerint az ember helyes antropológiai értelmezése, s ez az értelmezés a hit igazságain alapszik. Az igazság az ember valódi természetéről alkotott tudást jelenti, ami Krisztus révén ismerhető meg (CV 1, 11.). A másik emberhez való viszonyt pedig főszabályként a szeretet kormányozza, ami a másik javának akarása és tevőleges cselekvés annak érdekében. A szeretet a kulcs ahhoz is, hogy miként lehet a társadalmi szolidaritást működtetni. A benedeki érvelés szerint először mindenkinek meg kell adni, ami neki az igazságosság szerint jár, majd a szeretet (társadalmi szinten: szolidaritás) által vezérelve lehet túlhaladni ezen az igazságos helyzeten, és teljessé tenni azt az ajándékozás és a megbocsátás logikájában (CV 2-7.).
Mindezekből viszont a zöld ideológiáknak ellentmondó következtetés adódik: a gazdasági egyenlőtlenség (ami a fenntartható fejlődés koncepciója szerint fenntarthatatlanná teszi a világot) nem feltétlenül igazságtalan (CV 32.). Enni és inni adni a szereteten alapuló morális parancs (CV 27.): a probléma tehát „az elembertelenítő nyomorúság tartós helyzetei" (CV 22.) és nem önmagában az egyenlőtlenség.

Az önérdekkövetés (ami a kapitalista gazdaságszervezés egyik, de természetesen nem egyetlen eleme) sem önmagában bűnös dolog. Nem az, ha felismerjük, hogy ez az önnön jó nem pusztán az anyagi javakat jelenti, ha a személy teljes fejlődését szolgálja (CV 76.), aminek feltétele Isten tervének elfogadása (CV 1.).

XVI. Benedek szerint környezeti problémáink nem a kapitalizmusból, az önérdekkövetésből erednek, hanem abból, hogy nem ismerjük fel a természetben Isten ajándékát, s nem teljesítjük ebből fakadó kötelezettségeinket, hogy műveljük és őrizzük azt. A természet ugyanis nem sérthetetlen tabu, de nem lehet kizsákmányolni sem.

„A természet a szeretet és az igazság tervének kifejeződése. Létében megelőz bennünket, és életünk színtereként Isten ajándéka számunkra. (...) De hangsúlyosnak kell lennie annak is, hogy amennyiben a természetet fontosabbnak tartjuk az emberi személynél, az ellentmond a valódi fejlődésnek. Ember és természet ilyen szembeállítása új-pogány vagy új-panteisztikus tartalmakhoz vezet. Az ember üdvösségét valamiféle tisztán naturalisztikus szellemű természetértelmezésből nem lehet levezetni. Mindemellett el kell utasítanunk az ezzel ellenkező álláspontot is, amely a természet teljeskörű technicizálására törekszik, mert a természet nem csupán alapanyag, amelyről saját tetszésünk szerint rendelkezhetünk, hanem a Teremtő csodálatos alkotása, amely magában hordja a maga sajátos „grammatikáját", megadva önnön értelmét és ismérveit a nem pusztán gyakorlatias és önkényes felhasználás számára." (CV 48.)

A fejlődés (nem csak a materiális, hanem a teljes emberi fejlődés) fontosságából kiindulva a természet nem fontosabb az emberi személynél (CV 48.)!

A fenntartható fejlődés elve a „Caritas in veritate" fényében

A fenntarthatóság mellett érvelők gyakran indulnak ki egy idealisztikus, esetleg utópisztikus helyzetből, egy optimális gazdaság képéből, majd ebből vezetik le, hogy milyen intézmények, milyen gazdálkodási módok, milyen vágyakkal, érzelmekkel és gondolkodásmóddal rendelkező emberek lennének szükségesek ezen ideális társadalom és gazdaság működtetéséhez. A „szocialista embertípus" után felvázolják nekünk az „ökologikus embertípust". Ő nem vásárol felesleges javakat (kiváltképp hitelre nem), nem utazik üvegházgáz-pazarló módon távoli országokba, nem vásárol importárut, autóját biciklire cseréli és szelektíven gyűjti a hulladékát. Az enciklika számára ezek a technikák persze mind-mind ésszerű lépések - de csak akkor, ha beleilleszkednek az adott személyre vonatkozó teljes fejlődésbe, az erre vonatkozó Isteni tervbe (CV 51.). Mi a helyzet azonban, ha az emberre rákényszerítik ezeket? Akkor a természet ilyen módon történő megóvásáért cserébe a személy fejlődésének megrekedésével fogunk fizetni. Az enciklika ezért óv az „etikai és az emberi minőséget fenyegető utópisztikus és ideologikus szemléletmódokban rejlő veszély"-től (CV 14.).

Minderre kiváló példa a népességnövekedés mint veszély bekerülése a környezetvédelmi kérdéskörbe. A környezetvédő főáram képviselői körében egyhangú az a meggyőződés, hogy a környezetfelélés egyik fő oka az emberek számának gyors növekedése. Az erre adott hisztérikus szociálpolitikai válasz, a számos fejlődő országban megfigyelhető radikális családtervezés, az emberi élettel kapcsolatos erkölcsi relativizmus kialakulása, az emberi élet tiszteletének elapadása. Még a környezetvédők között nagy tiszteletnek örvendő kutatók is nevüket adják olyan javaslatokhoz, melyek szerint például a klímaváltozás leghatékonyabb ellenszere az, ha tudatos családtervezéssel nem engedjük megszületni a nem tervezett gyermekeket. Márpedig, ahogyan azt az enciklika szerzője bizonyítja, nem létezhet többféle erkölcs a társadalomban, egy az ökoszisztéma irányába, egy pedig az emberi élettel kapcsolatosan. Nem lehet úgy óvni a nem emberi létezőket, hogy közben elfeledkezünk az emberi élet védelméről (CV 28, 44, 51, 75.).

Akármilyen nemes cél hevít is minket, az enciklika felhívja a figyelmet, hogy a társadalmi utópiák elérése révén vágyott fejlődés ellentétes a szeretettel (CV 14, 17, 19, 74.)! Ahogyan XVI. Benedek máshol írja Jézus harmadik megkísértéséről:

„... ha az Antikrisztus könyvet írna, akkor annak címe minden bizonnyal ez lenne: Egyenes út a békéhez és a világ jólétéhez - amely úgyszolván az új Biblia lenne, és amelynek voltaképpeni tartalma a jólét és az ésszerű tervezés imádása." (Joseph Ratzinger, XVI. Benedek: A Názáreti Jézus, első rész, Szent István Társulat, Budapest, 2008. 51. o.)

XVI. Benedek egyéni felelősségvállalásra hív. Megállapítja, hogy a különféle, akár a környezetvédelem érdekében létrehozott intézmények nagyon fontosak, mert struktúrálják a közjóért végzett emberi cselekvéseket (CV 7.), de önmagukban az intézmények nem elégségesek és gyakran túlzott a beléjük vetett bizalom (CV 11.). Semmi nem helyettesítheti az emberi kötelezettségvállalást és a morális vonatkoztatási rendszer helyes megválasztását (CV 45, 71.) - a környezetvédelemben sem.

 

Hozzászólások:

Nincs hozzászólás.

Szólj hozzá!

Név: (kötelező)

Ábra:

Ha van felhasználó neved, inkább jelentkezz be! Ha nincs, inkább regisztrálj!

Küldés

Leírás

Piac és gazdaság - keresztény szemmel

Keresés

Keres

Bejelentkezés

Felhasználó:

Jelszó:

Belépés Regisztráció

IGEN Cikkgyűjtő

Utolsó hozzászólások

  • Nincsenek hozzászólások.

© 2008-2019, IGEN