Vámosmáté

A mérnökök világszerte örömmel tettek eleget a növekedés, a fejlesztés szakmai követelményeinek, nem tekintették feladatuknak az esetleges kockázatokra vonatkozó kérdések végiggondolását, netán kételyek felvetését. Ennek a szerepértelmezésnek súlyos következményei is voltak. Így a mérnöki tevékenység sem tekintheti magát teljesen vétlen áldozatnak a válság kialakulása, mértéke és jellege tekintetében - írja alábbi cikkünk szerzője. (A szöveg az - azóta megszűnt - Mélyépítés című folyóiratban jelent meg először.)

Szerző: dr. Scharle Péter

A 2009 tavaszán hazánkban és világszerte széles területen bontakozik ki válságosnak joggal nevezhető állapot. A fokozatosan mélyülő folyamatban és ma még nem látható kimenetelében a mérnöki munka és szerep érintettsége nyilvánvaló, de mibenléte nem magától értődő.

A politikai, gazdasági életben és az azzal foglalkozó hazai médiában 2008 őszétől egymást érik a megnyilatkozások. A kórusban sok tiszta hang mellett megszólal nagyon sok mutáló, iskolázatlan, kottát nem ismerő ( ... a metafora szintjén összefoglalóan: disszonáns) énekes is. A mérnökök, közelebbről az építőmérnökök ilyen helyzetben jó okkal tartanak ki szakmai hagyományaikkal összhangban a megfontolt megnyilatkozások mellett - egy káresetnek ritkán van egyetlen oka. Nem tanácsos egy kérdést gyors válasz érdekében leegyszerűsíteni alapos elemzés nélkül, ha pedig ezt elvégezték, rendszerint kiderül, hogy mulasztások, tévedések és kedvezőtlen körülmények halmozódása torkollik katasztrófába.

A válság nem hozott felszínre olyan hatásokat és okokat, amelyek közvetlenül visszavezethetők lennének a mérnöki tevékenységre, a folyamatok azonban a mérnöki munka eladhatóságát, keresettségét, a mérnökök létviszonyait komolyan befolyásolják. Felvethető a kérdés: passzív elszenvedői vagyunk a fejleményeknek, vagy van mozgásterünk? Alkalmasint vannak-e olyan tanulságok, amelyek ismeretében hozzájárulhatunk a heveny tünetek kezelése mellett az idült működési zavarok korlátozásához is?

Mi történt?

Az Amerikai Egyesült Államokban 2007 őszétől fokozatosan kibontakozó pénzügyi válság következményei 2008 végére világszerte elérték a mérnöki tevékenységek meghatározó környezetét jelentő reálgazdaságot. A tünetek széles körben ismertek. Közülük elsősorban a hitelkínálati és adósságszolgálati mechanizmusok zavarai, a vagyonképző ügyletek számának és értékének drámai gyorsaságú és mértékű visszaesése látható. A következmények pedig minden olyan ágazatra kiterjednek, amelynek működése a reálgazdaságban ezeknek a folyamatoknak a kiszámítható bővülésére épült.

A globális, széles társadalmi rétegeket és csoportokat nehéz helyzetbe sodró folyamat okait politikusok, közgazdák, társadalomtudósok folyamatosan elemzik. A magyarázatok körében viszonylag kevés szó esik arról, hogy a pénzpiaci (tőzsdei, befektetési, hitelezési) ügyletek miként hatottak a reálgazdaságra. Bár a költekezési, bővülési mutatók mögött igen komoly műszaki (informatikai, közlekedési, építési, életkörülményeket javító) teljesítmények vannak, ezek létrehozásának körülményeit, ésszerűségét, indokoltságát nem szokás firtatni.

A mulasztásokról, spekulatív ügyletekről is kendőzetlen képet adó elemzésekből kitűnik, hogy a pénzügyi zavarok nagy többsége valóban a mérnöki tevékenységektől jól elkülönülő folyamatokban született megfontolások következménye. Viszonylag kevés fejlesztési, befektetési projektben bizonyult jelentős veszteségforrásnak közvetlen műszaki (tervezési, megvalósítási, működtetési) tévedés, hiba. Ennek ellenére megállapítható, hogy az okok megértése, a tanulságok levonása a mérnöki gondolkodásmód számára sem felesleges, a tennivalók körében pedig nélkülözhetetlen.

A 90-es évek informatikai konjunktúrájának véget vető válságot a fejlett gazdaságokban igen gyorsan sikerült elhárítani a kamatszintek leszállításával és a gazdaság szinte minden területére kiterjedő hitelkínálattal. A növekedés ösztönzése a tervezettnél is jobban sikerült. A bankok által versengve kínált, olcsó finanszírozási lehetőségek széles tömegeket csábítottak olyan fejlesztési döntésekre, amelyek mögött monoton keresletbővülést feltételező pénzügyi tervek voltak. Különösen az ingatlanok piacán kibontakozó kereslet vonzotta a hitelfelvétellel építtetőket, a hozamkilátások jelzáloghitelekkel finanszírozott építési keresletet gerjesztettek.

Az olcsó hitelek könnyű elérhetősége más szektorokban is ajzószerként hatott a bővülésre. A használati értékeket előállító ágazatokban is általánossá váltak a beruházásoktól jól megkülönböztethető befektetések . Mégsem alakult ki túltermelési válság, mert a létrehozott kapacitások kínálatához éveken át keresletet is támasztott a fogyasztást támogató hitelezési politika.

Minden érdekelt azt tételezte fel, hogy az ingatlanárak emelkedésének nincs korlátja. A jelzáloghitelekkel is növelt pénzpiaci likviditás ellenállhatatlan csábításnak bizonyult. A bankok (egymással versengve, innovatív kockázatcsökkentő logikákat kieszelve) a jelzálog-követelésekből további banki bevételeket hozó másodlagos értékpapírokat konstruáltak. A hitelminősítő intézetek nem jeleztek aggályt. Így befektetési céllal bátran vásárolták a papírokat a pénztulajdonosok (a nyugdíjalapoktól a hitelfelvevőkig), de olyan lakossági „kisbefektetők" is, akik adósként bocsátkoztak tőzsdei műveletekbe. Minden szereplő bízott abban, hogy az egyes ügyletek szintjén tagadhatatlan kockázatok, netán téves döntések hatása a teljes rendszerben elosztva elenyészik, a növekedés fenntartható marad.

Ez a feltevés bizonyult tévedésnek . A spekulatív hozamvárakozásokkal ösztönzött, fizetőképes használati igénytől elszakadó ütemű ingatlanépítés finanszírozóinak adósságszolgálati képessége valójában nem létező kereslet és elérhetetlen ütemű értéknövekedés vélelmén alapult. A „túlépítés" tünetei fokozatosan láthatóvá és kommunikációs technikákkal kendőzhetetlenné váltak.

A bankok 2008 tavaszán látták be, hogy a játékosok körének szélesítésével és a tétek (az ingatlanárak) emelésével nem folytatható a piramisjátszma. Gyorsan kezdett nőni a fizetésképtelen (mert hitellel finanszírozott ingatlanügyleteik remélt hozamát besöpörni nem képes) adósok száma. A banki nehézségeket - a kínálativá váló piacon - a jelzálogok érvényesítésével nem lehetett eloszlatni. A „mikrocsődök" akkumulálódtak a befektetési bankokban, de azok likviditásuk fenntartásához a bankközi pénzpiacon gyorsan dráguló és apadó hitelekhez jutottak csak. Nagy befektetési bankok váltak fizetésképtelenné.

A gerjesztett konjunktúrában megvalósult ingatlanok piacán tömegesen megjelenő (tervezett hasznukat behajtani remélő) eladók szembesültek azzal, hogy jelzáloggal terhelt vagyonuk értéke lecsökkent, befektetéseikre fizetőképes vevőt nem találnak. Az értékpapírokat a pénzpiac napok alatt képes leértékelni. Ennél súlyosabb, a mérnöki tevékenységeket közvetlenebbül és hosszabb távon érintő fejlemény a folyamatos bővülés reményében kiépült kapacitások termékei iránti (az építőanyagoktól az intelligens elektronikai rendszerekig, a személygépkocsiktól a logisztikai szolgáltatásokig, a kivitelező építőipartól a beruházást előkészítő szolgáltatásokig terjedő) kereslet drámai visszaesése. Olyanok veszítik el tömegesen munkahelyüket, akik emelkedő jövedelemre számítva vállaltak magas adósságszolgálati terheket. A pénzügyi rendszerben nincs hova elosztani a hibás kockázatelemzés és a téves döntések következményeit. Le kell írni a veszteségeket.

Hova tűnt a pénz? Az értékvesztés egy része virtuális, az ingatlanok névleges és adásvételkor érvényesíthető értékének különbségében jelenik meg. Minden, a névleges értékhez kapcsolt becslés (hozamvárakozás) természetének megfelelően szorul átértékelésre. Bajban az a keresleti piacot remélő tulajdonos van, aki 100 ezer dollárra becsült ingatlanára vett fel jelzáloghitelt, ezzel 200 ezer dolláros ház építésébe fogott és még értékpapírt is vett, annak jó hozamában bízva. Törlesztenie kellene, de új házát nem, a régit is csak 60 ezerért tudja eladni, mások adósságszolgálatára alapozott értékpapírját a tőzsdén nem veszik, bankja áthidaló hitelt sem tud adni.

A virtuális értékek szertefoszlásából fakadó veszteség nagyságrendjét több ezer milliárd dolláros szintre becsülik a pénzügyi szakértők. Ehhez az összeghez képest elenyésző, de száz milliárd dolláros szinten lehetnek azok a hozamok, amelyeket a folyamat még működőképes időszakában a várható kimenetelt világosan felismerő, a játszmákból időben kilépő játékosok még kivehettek és biztonságban helyezhettek.

Más természetű az a veszteség, amely a gazdaság egészének bővülésére számító beruházókat (termelő üzemekhez ingatlant vásároló, arra épületet emelő és technológiát telepítő vállalkozásokat) ér: tisztességes üzleti terveket dönt romba a kereslet elapadása, és tényleges ráfordítások megtérülésének kilátástalansága miatt értéktelenednek el vagyonok.

Nagyon valószínű, hogy az e körben keletkező veszteségek (noha kevésbé láthatók és nehezebben becsülhetők), legalább akkorák, mint az ingatlanügyletekhez kapcsolhatók. Nincs adat arról, hogy a személyes katasztrófák alapváltozatai milyen arányban fordulnak elő, a globális értékvesztést józan becslés szerint 25-30 ezer milliárd USD lehet .

Következtetések, tanulságok

Nem kétséges, hogy a folyamatban szerepe volt a fogyasztói szemlélet térhódításának, a mohóságnak, a pénzpiaci szereplők bónuszéhségének . Ha azonban tanulságokat is le akarunk vonni, nem egyszerűsíthető le a magyarázat erkölcsi, a szereplők (személyek és közösségek) gyarlóságából fakadó okokra.

A válság kibontakozásában a játékosok a maguk szerepét tartósan vállalták. A folyamatot menedzselő befektetési intézmények a pénzpiaci hozamképzés mechanizmusainak minél olajozottabb működtetését tekintették feladatuknak. A közszolgálatra hivatott testületek a folyamatokat illetékességi körükben rendjén valónak találták, nem értelmeztek és nem vállaltak olyan felelősséget, amely részükről óvatosságra intő megnyilatkozásokat, esetleg hatásvizsgálatok elvégeztetéséig és beavatkozásig terjedő aktivitást indokolt volna. A társadalom a versenygazdaság normális, alkalmasint kedvező gyarapodási folyamataként fogta fel (akarta felfogni) a látható folyamatokat, amelyekből bárki kiveheti a maga részét. A közgazdász szakma technikai részleteket elemzett, a várható kimenetel fenyegető velejáróira csak kevesen mutattak rá, a baljós figyelmeztetéseket érdemi vitatás nélkül szorította peremre a mainstream. A média kiszolgált minden érdeket, ha az megfelelt az üzemmód fenntartási követelményeinek - a kockázatokra, a felügyelet és ellenőrzés elégtelenségére időnként rámutató megnyilatkozások is megkapták az ünneprontásnak kijáró figyelmet.

A mérnöki tevékenység körében is felismerhetők a gyakorlat olyan elemei, amelyek a folyamat kibontakozását és fenntartását inkább szolgálták, mint a (talán sejtett, de semmi esetre sem óhajtott) végkifejlet megelőzését, elkerülését. A műszaki alkotás vágya, a felkészült tudás értékesítésére irányuló érdekeltség számára a bővülő gazdaság egyértelműen vonzó mozgástérnek minősült. A mérnökök világszerte örömmel tettek eleget a növekedés, a fejlesztés szakmai követelményeinek, nem tekintették feladatuknak a források korlátaira és a növekedés esetleges kockázataira vonatkozó kérdések végiggondolását, netán kételyek felvetését.

Ennek a szerepértelmezésnek a következményei mutatkoztak meg, egyebek között
- különféle (természetes és épített, meglévő vagy megvalósítandó) vagyonelemek elfogult, érdekvezérelt értékbecslésének gyakorivá, széles körűvé és elfogadottá válásában;
- megaprojektekre vonatkozó gazdaság- és társadalompolitikai döntések (előnyöket és hozamokat hangsúlyozó, kockázatok, kétségek tisztázását elnapoló) szakmai hitelesítésében;
- a döntések előkészítő (változatképző és hatáselemző) szakaszában a körültekintő és alapos szakmai vizsgálatokról való lemondásban;
- a minőségi teljesítmény és a bővülési, növekedési ütem konfliktusa esetén az utóbbi prioritásának elfogadásában.

Ezek a gyarlóságok semmiben nem csökkentik más szereplők felelősségét, azt azonban világossá teszik, hogy a mérnöki tevékenység sem tekintheti magát teljesen vétlen áldozatnak a válság kialakulása, mértéke és jellege tekintetében.

Lehetséges lépések, kezdeményezések, kilábalási feltételek

A helyzetelemzés és a következtetések elfogulatlansága, a fogyatékosságok tudomásul vétele nem erkölcsi kérdés. A válság időszakában felismert, vállalt és elvégzett feladatoktól függ az, hogy egy társadalom milyen állapotban érkezik a világgazdaság következő, viszonylag kiegyensúlyozottá váló fejlődési szakaszához. A hibák, mulasztások ismételt elkövetésének jogához és lehetőségéhez, a hitelekkel finanszírozott fogyasztáshoz lehet ragaszkodni, de ebben az esetben kódolt következményként kell számolni a nemzetközi versenyviszonyok további romlásával, és ismételt válságba sodródással.

A tennivalók egy része természetesen egészen rövid távú, részben azonnali, és szükségképpen kötődik konkrét szakmai, ágazati adottságokhoz. Az ilyen természetű lépések áttekintése már megtörtént, kormányzati, szakértői anyagokban megfogalmazva egyeztetések tárgya. Kamarai állásfoglalásra is sor került már ezen a szinten . Az e körbe sorolható javaslatok, igények elfogadásának kulcskérdése döntően a pénzforrásokhoz való hozzáférés. További javaslataink, ajánlásaink is lehetnek, de nem kamarai elemzés hivatott annak feltárására, hogy a munkahelyek megőrzése, a reálgazdaság kapacitásfeleslegeinek ésszerű lekötése, a finanszírozhatósági gondok enyhítése milyen közigazgatási, vállalkozói, közösségi lépésekkel optimalizálható - a közhelyes követelmények (összehangoltság, szigorú takarékosság, hatékonyság, állami szerepvállalás ...) hangsúlyozása természetesen soha nem felesleges, de ebben nincs hiány.

Némileg más a helyzet a középtávon esedékes, stratégiai jellegű tennivalók, illetve döntések körében. Itt célszerű fontolóra venni azokat a követelményeket, amelyek egy kialakulóban lévő társadalmi és pénzügyi-gazdasági paradigmaváltás velejárói, avégett, hogy azokhoz a mindenkori mérnöki tevékenység felelősen és aktívan alkalmazkodhasson. Érdemes számolni egy ilyen paradigmaváltás lehetőségével, még akkor is, ha annak feltétele a közgondolkodás olyan változása, amelyet ma kevesen tartanak lehetségesnek, vagy valószínűnek.

A globális válság elfogulatlan elemzői csaknem egybehangzóan jutnak el ahhoz a megállapításhoz, hogy a versenypiaci gazdaság önszabályozó képességéhez fűzött várakozásról, mint gazdaságpolitikai posztulátumról, le kell mondani. Nem a piacgazdaság - a kapitalizmus - modellje bizonyult hibásnak (ezért nincs is értelme erre vonatkozó vitákba belebonyolódni), hanem az derült ki, hogy társadalmi optimumot eredményező, önvezérelt működésének előfeltételei általánosságban nem állnak fenn, legfeljebb lokálisan és átmenetileg hozhatók létre, és nem biztosíthatók tartósan. Emiatt a növekedés, ma úgy tűnik, talán mégsem a fejlődés szinonimája.

A mérnöki tevékenység, a műszaki szakértelem alapjait természetesen nem rendíti meg a válság - érvényben maradnak azok a természettörvények, amelyeket ismerünk és követünk. A szaktudás alkalmazásának gyakorlatát, különösen pedig a társadalmi-gazdasági folyamatokba illesztését viszont az eddiginél szélesebb összefüggésben célszerű átgondolni és megalapozni. Különösen az alábbi szempontokat érdemes figyelemre méltatni.

a) A műszaki szakértelem akkor tölthet be hatékony szerepet egy társadalomban, ha döntési változatok előkészítésében nyer alkalmazást: lehetséges megoldásokat mutat fel, megvalósítási feltételekkel és velejáró hatásokkal együtt. Szükségképpen torzul ez a szerep, ha szakmai szempontok ismerete nélkül, megvalósítási feltételek tisztázása előtt született döntéseket kell végrehajtania, esetleg utólagosan alátámasztania. Ahol az utóbbi eljárásrend nyer polgárjogot, ott a válságok kialakulásában és ismétlődésében a mérnök csak mellékszereplő lehet, ismereteit, tudását a társadalom nem képes értékén hasznosítani. Ebből a tényből következik, hogy a válság-állapotból való tartós távolodáshoz szükség van rendszeres és folyamatos döntés-előkészítésre, ennek megvalósíthatósági tanulmányokkal, tervekkel történő széles körű megalapozására.

b) Az építési tevékenység valóban húzó ágazatként nyithat teret a kilábalásra, szerteágazó és multiplikáló hatása belátható és bizonyított. A húzó hatás irányának megválasztása (és a választás felelőssége) azonban nem alapozható az építésben érdekeltekre, szakértelmük e tekintetben legfeljebb tájékoztató lehet. A válság (egyebek mellett) azt is jelzi ugyanis, hogy az ajzott fellendülés és annak fenntartása könnyen vezet fenntarthatatlan állapothoz. Különösen azokon a területeken kell számolni ilyen kifejlettel, ahol az egyéni kockázatvállalások szabadsága össztársadalmi kockázatvállalás kényszerévé akkumulálódhat . Ez most megtörtént: miközben komoly értékvesztést mutatnak a vagyonnyilvántartások, nagyságrendben ezzel összemérhető értékek jöttek létre építmény- és berendezéseszközökben, hozamkilátások nélkül. Ennek a folyamatnak az újraindítása helyett olyan építési tevékenységek (elsősorban fenntartás, energetikai korszerűsítés, közhasznú infrastruktúra fejlesztése) felé célszerű terelni a működtethető kapacitásokat, amelyeket korábban a közvetlen, gyors és magas hozamokra irányuló érdekeltség nem talált vonzónak.


(A szerző a Széchenyi Egyetem professzora, a Magyar Pax Romana Mozgalom egykori elnöke.)

 

Hozzászólások:

Nincs hozzászólás.

Szólj hozzá!

Név: (kötelező)

Ábra:

Ha van felhasználó neved, inkább jelentkezz be! Ha nincs, inkább regisztrálj!

Küldés

Leírás

Piac és gazdaság - keresztény szemmel

Keresés

Keres

Bejelentkezés

Felhasználó:

Jelszó:

Belépés Regisztráció

IGEN Cikkgyűjtő

Utolsó hozzászólások

  • Nincsenek hozzászólások.

© 2008-2019, IGEN